Háttértárak
A háttértárak szerepe az informatika fejlődésével és a hétköznapokban való elterjedésével párhuzamosan növekedett. Manapság egy számítógép vásárlásakor az egyik legfontosabb szempont a minél jobb háttértár megléte.
Jellemzők
A hétköznapi ember számára a legfontosabb szempont általában a tárkapacitás. Ez a tulajdonság mutatja meg, hogy mekkora adatmennyiség tárolására képes az adott eszköz. A mértékét manapság gigabyte-ban vagy terabyte-ban szoktuk megadni. Alapvetően a nagyobb tárkapacitás jobb, viszont az átlagosnál nagyobb méret esetén előfordul, hogy kompromisszumot kell kötnünk a technológia kiforratlansága miatt.
Rendszeres használat esetén fontos szempont az adatátviteli sebesség, ami az egységnyi idő alatt írható és olvasható adatmennyiséget jelöli. Mértékegysége a MB/s. Általában jellemző, hogy a számítógép leglassabb alkatrésze a háttértár, ezért egy nagyobb adatátviteli sebességgel rendelkező eszköz jelentősen tudja gyorsítani a számítógép működését.
A különböző technológiákhoz különböző élettartam párosul. Általánosságban minél kifejlettebb az adott technológia, annál tovább marad működőképes az eszköz. A manapság kapható háttértárak élettartama hétköznapi használat esetén években vagy évtizedekben mérhető. Ezt a jellemzőt akkor kell igazán figyelembe venni, ha az adott eszközt hosszútávú archiválásra akarjuk használni.
Használati módtól függően fontos jellemző a hordozhatóság. Ezt az eszköz fizikai mérete és tömege mellett a sérülékenysége is befolyásolja. A mozgó alkatrészek és a nagy méret jelentősen növeli az adatvesztés kockázatát.
Csoportosítás
A háttértárakat többféle szempont alapján is csoportosíthatjuk, de a működési elv alapvetően meghatározza az eszközök legtöbb tulajdonságát, ezért itt ezt a szempontot fogjuk követni.
Mágneses tárolók
A mágneses elven működő háttértárak közös jellemzője, hogy a tároló felületre valamilyen mágnesezhető kémiai réteget visznek fel. Az író-olvasó fej a felületen lévő részecskéket mágneses erőtér hatására el tudja fordítani íráskor, és az irányukat meg tudja határozni olvasáskor.
Szalagos
A szalagos háttértárakat már az 1950-es évektől kezdve használják adattárolásra, de a hétköznapokban magnó- és videókazetta formájában terjedtek el. Jellemző rájuk az alacsony adatátviteli sebesség és a méretükhöz képest kicsi tárkapacitás. Ugyanakkor a megfelelő tokban könnyen hordozhatók, mivel az író-olvasó fej nem a kazettában van. Használaton kívül hosszú ideig megőrzik a rajtuk tárolt adatot, ezért ipari archiválásra még manapság is előszeretettel alkalmazzák.
Lemezes
Szintén az 1950-es években jelent meg a merevlemez (HDD). A mai napig az egyik legnépszerűbb technológia, ugyanis a szalagos eszközökkel ellentétben viszonylag nagy adatátviteli sebessége és tárkapacitása van, ráadásul azonos tárkapacitás mellett a legolcsóbban megvásárolható. Hátránya viszont, hogy meglehetősen sérülékeny, mert a lemezt és az író-olvasó fejet csak együtt lehet hordozni.
Ma már csak történelmi emlék a hajlékonylemez (FDD), hétköznapi nevén a floppy. Az 1970-es években bemutatott eszközből sokféle méretű verzió született. A közös az volt bennük, hogy a merevlemezzel ellentétben nem fém, hanem műanyag felületre vitték fel a mágnesezhető réteget. A forgás következtében a lemez felületén hullámok alakultak ki, emiatt az író-olvasó fejet távolabb kellett elhelyezni a lemeztől. Ennek következménye volt a nagyon alacsony tárkapacitás. A kialakítása miatt ugyan könnyű volt hordozni, de rendkívül érzékeny volt a fizikai sérülésekre.
Bár manapság már nem használjuk, a hagyatéka még sokáig fennmarad, hiszen a floppy ikon jelképezi a Mentés műveletet.
Optikai tárolók
Az optikai elven működő háttértárak a fény energiáját használják a lemezre történő íráshoz, és a fény hullámhosszát az olvasáshoz. Az írás során a fókuszált fény megváltoztatja a műanyag lemez belsejének fényáteresztő képességét. Olvasáskor pedig a megvilágított lemez túloldaláról visszatükröződő fény hullámhosszát mérik, és így állapítják meg az adott ponton tárolt bit értékét.
Az első optikai lemezeket az 1970-es években kezdték gyártani. Többféle megoldással is próbálkoztak, de a hétköznapokban időrendben a CD, DVD és Blu-Ray terjedt el. A háromféle lemez ránézésre teljesen egyforma, és az adattárolás elve is megegyezik. A lényegi különség a lemezre írt adatok sűrűségében van. A CD esetében infravörös, a DVD esetében vörös, a Blu-Ray esetében pedig kék színű lézert használnak a lemez írásához és olvasásához. A vöröstől a kék felé haladva csökken a fény hullámhossza, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy pontosabban, kisebb területre lehet vele fókuszálni. Azonos tületű lemezre így több adatot lehet felírni, hiszen a bitek mérete és a köztük lévő távolság is csökken. Ráadásul az alacsonyabb hullámhosszú lézerrel ugyanolyan vastag lemezre több rétegben is lehet írni, így a tárkapacitás is többszöröződik.
Az optikai lemezek az 1990-es és 2000-es években örvendtek nagy divatnak. Manapság már inkább csak Blu-Ray-t használunk, de annak a népszerűsége is csökken. A technológia ugyan mindig egy lépéssel a merevlemezek mögött járt, (kisebb tárkapacitás, alacsonyabb adatátviteli sebesség), de a lemezeket könnyű volt hordozni, és viszonylag olcsón, nagy mennyiségben elő lehetett állítani, akár otthon is, ezért ideális volt archiválásra is.
Elektronikus tárolók
Az összefoglaló néven flash memóriának nevezett technológia lényege, hogy az adattároló eszközt felépítő tranzisztorok akkor is képesek megőrizni azt az elektromos töltést, amire be lettek állítva, ha az eszköz nincs áram alatt. A flash memóriák közös tulajdonsága a nagy adatátviteli sebesség, és a fizikai mérethez képest nagy tárkapacitás. Az élettartamuk kezdetben viszonylag alacsony volt, mára viszont a technológia kiforrott, ezért átlagos felhasználás mellett akár már egy évtizedről is beszélhetünk. Mivel nincs bennük mozgó alkatrész, a meghibásodás esélye jelentősen csökkent, miközben a hordozhatóság növekedett.
A hétköznapokban először a memóriakártya terjedt el, az 1990-es évek végén. Bár a tárkapacitása eleinte még alacsony volt a CD-hez és a DVD-hez képest, előnye volt a kicsi mérete, ezért gyorsan terjedni kezdett a digitális eszközök, pl.: fényképezők, telefonok, hordozható számítógépek alkatrészeként. Legnagyobb előnye a mai napig az, hogy átlagos tárkapacitást kínál nagyon kicsi méretben.
A 2000-es évek elején jelent meg a pendrive, ami tulajdonképpen egy USB csatlakozóval egybeépített memóriakártya. Legnagyobb előnye a hordozhatóság, és az, hogy az USB-nek köszönhetően szinte bármilyen számítógéphez csatlakoztatható.
A 2010-es évek elején indult hódító útjára az SSD. A technológia nagyon hasonló az előző kettőhöz, de a fizikai méret és a hordozhatóság helyett az adatátviteli sebességre és a tárkapacitásra összpontosít. Az SSD-k ezért a merevlemezek legnagyobb vetélytársai.
Felhő tárhely
Az előzőekkel ellentétben nem egy újabb háttértárról van szó, hanem egy hálózati technológiáról. Elsősorban a hordozható számítógépekben a tárkapacitás sokszor igen kicsi, ezért hasznos, ha az eszköz egy hálózaton elérhető tárhelyre tudja menteni az adatokat. Ez lehet akár az egész tárhely, vagy csak néhány megjelölt mappa. A feltöltött adatokat ezután könnyen meg is oszthatjuk másokkal.
Ezek a tárhelyek ugyanolyan fix háttértárakat (elsősorban HDD-t vagy SSD-t) használnak, mint amiket a saját gépünkbe is be tudunk építeni. Az adatvesztés kockázata viszont sokkal kisebb, mert a tárhelyek üzemeltetői rendszeresen biztonsági másolatokat készítenek, és az eszközök meghibásodása esetén az adatokat visszaállítják. További előny, hogy a háttértárat nem kell magunknál hordani. Internetkapcsolat segítségével bárhol automatikusan hozzáférhetünk az adatainkhoz. Ez utóbbi egyben hátrány is, hiszen például egy pendrive-ot internet nélkül is bárhol használhatunk.
Veszélyforrásnak tekinthető, ha nem megfelelő megosztási beállításokat adunk meg. Általános szabály, hogy minden adatra a lehető legszűkebb hozzáférést állítsuk be. Ez azt jelenti, hogy ha egy állományt csak néhány személlyel akarunk megosztani, akkor csak nekik engedélyezzük a hozzáférést, és ne tegyük az egész állományt nyilvánossá.